A profi ökölvívás piramisszerű felépítésének csúcsán a világbajnok szupersztárok néznek le a mezőnyre, akik között a legnépesebb csoport az úgymond „felhozó bunyósoké”. De kik ők, és valójában milyen szerepet töltenek be az üzletben?

Kezdjük az utóbbival: a profiboksz jelenlegi működése alapján egész egyszerűen nélkülözhetetlen versenyzőkről beszélünk.

Hallottam olyan ökölvívó szakértőt nyilatkozni, aki kijelentette, hogy nem érdeklik a kisebb, edzőtermi események, mert egy szint alatt nem foglalkozik a sportág történéseivel. Pedig a nagyobb gálákon amikor kötelek közé lép egy 20-0-ás rekorddal rendelkező, sokra hivatottnak mondott versenyző, mérlegében húsz olyan öklöző nevét lehet felfedezni, akik ellene vesztesen hagyták el a ring kék sarkát.

Ha a felhozó embereket semmibe vennénk, akkor az őket legyőző „bajnokjelöltek” rekordját is semmibe kellene venni.

A legtöbbször visszatérő észrevétel a „felhozó öklözőkkel” kapcsolatban, hogy a nagy számok törvénye alapján miért nem nyernek több mérkőzést idegen környezetben? Jogos az észrevétel, mert az igazi ki-ki meccseken kívül minden gálán szinte borítékolható a menedzselt, és/vagy hazai pályán küzdő bunyós sikere – hiába állítják, hogy „mindenki egy ütésre van a sikertől!”

Ha egy „rekordjavításra szerződtetett” ökölvívó győztesen hagyja a ringet, ahhoz valakinek hibáznia kell. És nem feltétlen magának a versenyzőnek, inkább a menedzsmentje nézett el valamit, vagy nézett le valakit.

Ennek megértéséhez muszáj tudnunk, hogy miként jön létre egy ilyen „rekordjavító” küzdelem. Az első, hogy a promóter kijelöli a gála időpontját, amiről szinte azonnal értesül a versenyzője. Ekkor legtöbbször még minimum 2 hónap van a rendezvényig, vagyis a hazai bunyósnak legalább ennyi ideje van a szakmai munkára, a felkészülésre. A menedzsment ekkor még el sem kezd komolyan foglalkozni az ellenfélen.

Telnek-múlnak a hetek, a főmérkőzések párosításai már régen megvannak, a programban helyet kapott összes hazai versenyző gőzerővel készül. A menedzsment pár héttel az esemény előtt kezd dolgozni a többiek ellenfelén, s a kiválasztás egyik, és legfontosabb szempontja, hogy minimalizálják a kockázatot, védjék a befektetésüket!

Mindezt úgy teszik, hogy eleve nem lehet csúcsformában lévő öklöző a választott, hisz az ellenfélnek legjobb esetben is csak 1-2 hete, s nem több hónapja van a felkészülésre. Kevesen tudják, de az ilyen meccsek egy jókora hányada a meccs hetében kerülnek fixálásra, s nem ritka a másnapi indulás sem!

Tegyük tehát fel, hogy ha valami véletlen folytán mégis hasonló képességű ökölvívók találkoznak az ilyen mérkőzéseken (ami szintén nem alapeset - a szerk), úgy az egyik jól felkészült állapotban lesz, míg az ellenfele nem lehet a toppon. Ha mindezek ellenére mégis ki-ki meccset sikerül vívnia a „felhozóembernek”, aligha kérdéses, hogy kinek fog kedvezni a pontozás. Több más tényező mellett (utazás, gyengébb ellátás, stb) ezért nem születik minden gálán meglepetés a felvezető programban, ezért lehet hibátlan rekordokat építeni.

Minden hétvégén több magyar hivatásos ökölvívó lép kötelek közé szerte a nagyvilágban. Tisztességes sportemberek, akik küzdenek az ellenféllel, és nem foglalkoznak a nyilvánvaló versenyhátránnyal. Amikor jön a felkérés, bepakolják a sporttáskájukat, kocsiba ülnek, vagy repülőre szállnak... Egyszerűen teszik, amit tenniük kell; bokszolnak a civil foglalkozásuk mellett. Amikor mégis győztesen érkeznek haza, az maga a csoda, ami előtt a szakma joggal emeli meg a kalapját!

A „felhozó/rekordjavító” bunyósok nélkül ugyanis ma nincs profi boksz. Nem lehetnének impozáns rekorddal rendelkező bajnokok. Még az olyan világsztár karrierjét is ilyen ökölvívók mozdították előre, mint a „P4P” éllovas Gennady Golovkin...