Miért nincsen 4. emelet egyes japán kórházakban vagy szállodákban? Miért nem illik beleszúrni a rizsbe az evőpálcikát vagy ételt adogatni vele? Miért nem találni egyetlen japánt sem, aki észak felé alszik, vagy miért hajtják be előbb a kimonó jobb oldalát és nem a balt, mint az a nyugati ruhák szabásánál gyakran előfordul? És miért hangzik el szinte minden első találkozáskor a vércsoportra vonatkozó kérdés?

Mindezek könnyen megérthetőek, ha sikerül némi betekintést nyernünk a japán kultúrába. Évszázadokon át formálódott hiedelmek, szokások ezek – leszámítva a vércsoportok iránti hatalmas érdeklődést, mely néhány évtizedes múltra tekinthet vissza –, és talán számunkra kissé furcsának tűnhetnek, de tegyük fel magunknak a kérdést, vajon nekik nem ugyanilyen idegen a tartózkodásunk a 13-as számtól vagy, hogy semmi esetre sem megyünk el egy létra alatt, esetleg a baljós előérzetünk, amely egy tükör eltörését követi?

A japán kultúrában népszerű a vércsoportok szerinti személyiségtípusok (japánul kecueki-gata) elkülönítése. A hiedelem szerint a vércsoport elárulja, ki milyen tulajdonsággal rendelkezik és mennyire megfelelő partner más számára.

Személyiségtípusok vércsoport szerint:

„A”
jó: őszinte, kreatív, józan, visszafogott, türelmes, felelősségteljes
rossz: finnyás, túlzottan őszinte, csökönyös, feszült

„B”
jó: vad, aktív, cselekvő, kreatív, szenvedélyes, erős
rossz: önző, felelőtlen, nem képes megbocsátani, szeszélyes

„AB”
jó: megfontolt, összeszedett, racionális, társaságkedvelő, alkalmazkodó
rossz: kritikus, döntésképtelen, feledékeny, felelőtlen, „kétarcú”

„O”
jó: magabiztos, határozott, optimista, erős akaratú, intuitív
rossz: énközpontú, hideg, kétkedő, kiszámíthatatlan, munkamániás

Visszatérve erre a különleges társadalomra, úgy gondolom, a négyes szám helyzetének tisztázásával kezdem; hiszen talán ismerős az is, hogy ugyanezt a számot Kínában sem kedvelik. Tudniillik a „négy” kiolvasva „shi”, és a „halál” szót ugyanígy ejtik – mindkét országban. Innentől kezdve érthető, miért igyekszenek kerülni a négyes használatát; mind a kórházakban, mind pedig a hotelekben. Előfordul egyes kórházakban, hogy 4-es, 9-es, 14-es, 19-es vagy 42-es szoba egyáltalán nincs is – ahogy nálunk néhol a 13-ast kerülik.

Ami a 9-es számot illeti, „ku”-nak ejtik, amely rímel egy másik szóra, ami fájdalmat vagy aggodalmat jelent. Ezért ezt szintén szerencsétlen számnak tartják. A 42-es úgy hangzik, hogy: „shi-ni”, ami azt jelenti „meghalni”; a 420-as „shi-ni-rei”, mely halottak szellemét jelenti, a 24-es „ni-shi”, ami dupla halált jelent... A 43-as számot leginkább a szülészeti osztályon kerülik, mivel az „shi-zan”, vagyis: halva születés. Ugye, már nem is tűnik annyira furcsának, hogy óvakodnak ezektől a számoktól...?

Az evőpálcika-etikettről szólva, a korábbi példák a halotti szertartásokkal kapcsolatosak. Tehát, rizsbe nem szúrunk pálcikákat, mivel temetéskor az oltárra rakott gombócokkal szokták ezt tenni (természetesen más étellel sem illik ezt megtenni, ám a rizsnél fokozottan ügyelni kell erre). Pálcikával nem adunk át egymásnak ételt, mert az elhunyt családtag vagy barát hamvaiból kiemelt csonttal járnak így el. Egyik emlékeztető sem túl kellemes, ha belegondolunk.

Hogy a „vidám” példáknál maradjunk, a japánok először a ruhájuk a jobb oldalát hajtják be, majd csak azután következik a bal. A nyugati kultúrákban azonban leggyakrabban fordítva szabják őket, különösképp a női darabokat. Mivel azonban Japánban a halottakat szokták így felöltöztetni, „fordítva” hajtogatva – hogy jelezze, nem hétköznapi viseletben indul a túlvilágra –, ezért élő embert nem fog senki sem találni az országban, aki így ölti magára a ruháját.

Ez vonatkozik az észak felé alvásra is: csak a holtak fekszenek így. Ha pedig egy halottaskocsi hajt el az ember mellett, akkor jól teszi, ha gyorsan eltakarja a hüvelykujját. Hozzá kell még tenni, hogy éjjel nem jó körmöt vágni – már csak az egyértelmű okok, mint például a megfelelő fény hiánya miatt sem –, különösképpen azért, mert úgy tartja a hiedelem, hogy balszerencsét hoz és az illető nem lesz ott a szülei temetésén, mivel előbb fog eltávozni az élők sorából.

Egy japán naptárat a kezünkbe véve valószínűleg feltűnik, hogy a napokat különböző jelzésekkel látják el, amelyek ismeretlenek számunkra. Léteznek a „Taian” napok, vagyis „nagy béke”-napok, amikor minden, amibe az ember belekezd, sikerrel jár. Aztán a „Tomobiki” (amikor „magaddal rángatod a barátaidat”), Kichi (jó szerencse), illetve Kyo napok (balszerencse). Esküvőket Taian és Tomobiki napokon szoktak tartani (illetve októberben), viszont utóbbin kerülik a temetéseket, attól tartva, hogy az elhunyt „magával rángatja a barátait”, tehát egy közeli barátot vagy rokont visz magával a halálba. Csoda hát, hogy a temetkezési vállalatok szinte mind szabadságon vannak a Tomobiki napokon?

Természetesen Japánban sem csupán ezek az összetett babonák léteznek– ugyanúgy megvan a tükör-törés vagy a létra megfelelője. Például: a padlót borító tatami szőnyegek összeillesztésénél a ruhára lépni, eltörni egy fésűt, a geta (megemelt fapapucs) szíja, ha elszakad, vagy ha megreped az ember csészéje, rossz ómennek számít. Balszerencsét hoz ugyanígy, ha beteg embernek nem viszünk cserepes növényt, vagy ha nem szórunk sót a küszöbre, miután egy tolvaj a házunkban járt.

A só egyébként tisztító erővel bír és rendszeresen használják a templomokban, szentélyekben is. Vagy például ha temetésről érkeznek haza az emberek, mindenki válla fölött sót kell szórni, mielőtt belépnek a lakásba. Ugyanakkor a só hasznos arra is, hogy a szerencsétlenséget távol tartsa, vagy bevonzza a vendégeket, így például éttermek, üzletek küszöbén gyakran találni egy-egy kis kupaccal belőlük. Ha egy betérő vendég véletlenül belerúgna, akkor azt nagyon szerencsés jelnek tekintik. De például a gonosz démonok elűzésére ugyanilyen alkalmas a bab is, amit leggyakrabban a Holdújév előtti Setsubun ünnepén hajítanak szét.

A legtöbb templom, illetve szentély virágzó üzletet tart fenn annak köszönhetően, hogy sokféle amulettet árulnak, amelyek védelmet nyújtanak a gonosz szellemek és balesetek vagy betegségek ellen, vagy egyszerűen jó szerencsét hoznak. Szinte minden taxiban és teherautóban található ilyen, hogy megvédjék magukat a balesetektől vagy, hogy elűzze a gonosz, női szellemeket, akik előszeretettel nézik ki maguknak ezeket a járműveket.

Még mindenképpen érdemes megemlíteni a darumadarakat körülölelő szokásokat. Talán már sokan hallották, hogy ha ezer darumadarat hajtogatunk, teljesül egy kívánságunk, azonban hogy miért van ez így és miért pont épp erről a madárról van szó, kevesebben tudják. A darumadár a becsületesség, hűség és béke szimbóluma; valamint a japán mitológia szerint 1000 évig él. Azt tartja a hagyomány, hogy aki ennyi darumadarat hajtogat esküvője előtt, annak boldog házassága lesz, mivel egy daru hajtogatására időre, türelemre és megértésre van szükség – és ugyanezek elengedhetetlenek egy boldog házassághoz.

De vannak, akik az 1000 madár hajtogatása közben kívánnak valamit. Az egyik legismertebb történet Szaszaki Szadakóé, aki Hirosima közelében élt és még csak két éves volt, mikor bekövetkezett az atomtámadás. Később fedezték fel nála a leukémiát, melyet az atombomba robbanásának közelsége okozott. Szadako barátnője mesélte el neki az 1000 darumadár legendáját és vitt neki origami papírokat. A kislány ekkor elhatározta, hogy ő is fog annyit hajtogatni – azt kívánta mindeközben, hogy meggyógyuljon.

Az első 500 után sokkal jobban lett, ám állapota hamarosan romlani kezdett. Ő azonban tovább folytatta a hajtogatást. Nem sokkal később elhunyt; 644 madarat sikerült addig elkészítenie. Szadako története mélyen megérintette osztálytársait és elhatározták, befejezik a kislány munkáját, sőt később pénzt gyűjtöttek egész Japánban, hogy emléket állíthassak Szadakónak és a többi gyermeknek, akik az atombomba áldozatául estek.

Láthatjuk, hogy sok különbség van a japán hiedelmek és szokások, valamint a sajátjaink közt. Mégis van azonban egyvalami, ami úgy tűnik, az egész világon képes bizonytalanságot csempészni az emberek szívébe, legyen az magyar, amerikai vagy japán: a feketemacska.

Forrás: karcolat.hu, wikipedia.org