A cikk alapjául Buda Mariann – Iskolai erőszak, iskolai zaklatás c. írása szolgált.

Elkezdődött az új tanév, amivel kapcsolatban vegyes érzésekkel találkozhatunk, ha elkezdjük az iskolásokat kérdezgetni. Van, aki örül, van, aki kevésbé és a diákok egy részét szinte szorongás tölti el a ténytől.

Kényes téma, mégis fontos beszélni a gyermekek közötti erőszakos cselekedetekről és zaklatásról. Ha egy felnőtt bánt bármilyen formában egy gyereket, akkor arról általában tudjuk, hogy rossz és vannak konkrét elképzeléseink, hogy mit tegyünk a helyzet elkerülésére. Abban azonban sok szülő tanácstalan, hogy mihez kezdjen akkor, amikor a gyerekek bántják egymást. Érdemes-e közbeavatkozni, és egyáltalán milyen módon? Ilyen, és hasonló kérdések merülnek fel, de nem könnyű válaszolni, ráadásul nincs olyan módszer, ami minden esetben egyformán jól működik.

A cikk célja, hogy valamennyire megértsük a jelenséget, és néhány javaslatot tegyünk a helyzet megoldására.

Az agresszív cselekedeteknek ezer arca lehet, változatos eszközökkel és módszerekkel képesek a gyerekek egymást piszkálni. Zaklatásról általában akkor beszélhetünk, ha:

- ismétlődő eseményekről van szó, melyek hosszabb ideig, akár éveken át is tarthatnak (tehát az egyszeri összeveszés/verekedés nem minősül zaklatásnak)

- tudatos/tervezett, kifejezetten bántó szándékkal

- megbomlott a hatalmi egyensúly (azaz az áldozat nem képes megvédenie magát)

Sokszor nagyon nehéz igazi előzményt találni (míg az egyszeri verekedéseknek szinte mindig megvan a konkrét oka), mert a kipécézett célszemély szinte bárki lehetne, de legtöbb esetben befolyásoló tényezők pl. a testtömeg (túlzott soványság vagy duciság), „furcsa” jellemzők (szemüveg, elálló fül, szeplő, stb.), származás, vallás, szülői háttér, anyagi helyzet, tanulási nehézségek (vagy éppen ha „túl okos” valaki) stb. Gyakorlatilag akármi lehet az oka, ami az adott közösség számára „indokolttá” teheti a dolgot. „Ha van rajta sapka, azért, ha nincs, akkor azért.”

A zaklatásnak különböző típusairól szoktak beszélni:

1. Kapcsolati: nem közvetlen az áldozatra, hanem a kapcsolataira, vagy a csoportban való helyzetére irányul.

2. Direkt: adott személy ellen irányuló cselekedetek, melyek lehetnek:

- fizikai/testi támadás: ide tartozik a bántalmazás, lökdösés, bezárás, valamire kényszerítés, köpködés, holmik szétszórása, vagy a célszemély dolgainak eltulajdonítása stb.

- verbális támadás: csúfolás, fenyegetés, zsarolás, kinevetés, stb.

3. Indirekt: nincs közvetlen interakció, a távolban történek a cselekedetek, pl. pletykák terjesztése, kiközösítés, manipulált képek/videók terjesztése, stb.

4. Cyberbullying: a digitális világban egyre gyakoribb és egyre változatosabb formát ölt az internetes zaklatások és lejáratások változatai. Szintén lehet direkt vagy indirekt, ráadásul sok esetben az elkövető kiléte is bizonytalan, hiszen álnéven szinte bárki bármit megtehet.

Kutatásokat rendszeresen végeznek a témában (pl. a WHO által, nemzetközi szinten), ennek eredményei azonban nagy eltéréseket mutatnak. Hazánk a „középmezőnyben” helyezkedik el ilyen tekintetben. Számszerűsítve a gyerekek kb 15%-a válik hetente többször áldozattá (tehát 20 fős osztályokban átlagosan 3 tanuló) és a 35%-a vonódik be valamilyen formában a zaklatásokba. Ez határozottan soknak tekinthető, különösen, ha nem csak az egyénre, hanem a közösségekre gyakorolt hatásait is figyelembe vesszük.

Kik a résztvevői ezeknek az eseteknek?

Áldozatok: Jellemző rájuk az alacsony önértékelés, a visszahúzódó/félénk magatartás, vagy „furcsa”, bizonyos helyzetekben nem megfelelően reagál. Ha fiú, általában fizikailag is gyengébb a társaitól. „Kevés a hatalma” a közösségben.

Zaklatók: sokak fejében az a kialakult kép, hogy népszerűtlen, durva, erőszakos és rossz hátterű gyerekekről van szó. A valóságban azonban számos esetben éppen az ellenkezőjét láthatjuk, impulzív, az átlagosnál gyengébb önkontrollal rendelkező, sokszor népszerű, jó szociális intelligenciájú és akár rendezett családi hátterű is lehet. Hatalomra törekednek, a szociális életre küzdőtérként tekintenek.

Szemlélők: az ő szerepük is jelentős a helyzet szempontjából. Általában nem egységes csoport, akik inkább megpróbálnak kimaradni az eseményekből. Ennek különböző okai lehetnek. Sokszor nem eldönthető, hogy „kinek az oldalán állnak”, ill. hogy ezt miért nem vállalják fel, ha nem teszik.

- lélekben támogatják a zaklatót, ezáltal „részesülnek a hatalmából”

- csatlósok, akik segédkeznek is

- tétlen szemlélők: nem akarnak (pl. mert nem az ő dolguk, vagy nem érdekli őket), vagy nem mernek fellépni az áldozat mellett

- védelmezők: a félelem sem tartja őket vissza attól, hogy segítsenek az áldozatnak

- passzív védelmező: helyteleníti a zaklatást, de nem tesz ellene semmit

Zaklató áldozatok: sok esetben az áldozatok a feszültség levezetésére maguk is zaklatóvá válnak egy másik közegben.

A szemlélők hajlamosak a morális önfelmentésre, mondván, hogy „csak vicc volt”, „velünk is előfordult, de lám, mégis kibírtuk”, „miért pont én?”, „más is tétlen volt” stb., sőt, a legrosszabb, amikor a diákok az áldozatot hibáztatják.

Mit tehet a felnőtt? Fontos, hogy a szülőknek és a pedagógusoknak is megvannak a maguk teendői a helyzet megoldásában, hiszen otthon és az iskolában eltérő a felnőtt felügyelet.

A szülő felelőssége:

Legfontosabb, hogy beszélgessünk a gyermekünkkel, és figyeljünk oda rá, hiszen otthoni viselkedésén is érezhetők a hatások, még ha apróságoknak is tűnnek, pl. különféle eü. panaszok, alvásproblémák, sérülések, étkezési problémák, hirtelen nem akar iskolába menni, önértékelési zavarok, önbántás, levertség/szomorúság, online aktivitás változása, stb.. Amennyiben panaszkodik, az „jó”, hiszen nem hallgatja el a történteket, ezért komolyan kell őt venni. Fontos, hogy ne csak szavainkkal akarjunk hatni rá, hanem a cselekedeteinkkel, hiszen a mintákat elsődlegesen a tetteinkről másolják, úgyhogy legyünk következetesek. Ha nem mondja magától, az bizalmi problémák gyanúját vetheti fel, esetleg nem hiszi a gyermek, hogy bárki segíteni tudna ebben. Ilyen esetben is szóra kell bírni, mert konkrétumokkal lehet mit kezdeni. Tartsuk persze szem előtt, hogy szubjektív véleményt hallunk, és az árnyaltabb képet kaphatunk, ha megkérdezzük a tanárt. Ha cselekszünk, érzi a gyerek, hogy nem lehet vele bármit megtenni.

Figyeljünk az érzelmi fejlődésére, az indulat- és konfliktuskezelésére, valamint tudatosítsuk benne a felelősségvállalás fontosságát. Beszéljük át a lehetőségeket, de ne sugalljuk, hogy a zaklató gyerek magatartása lenne a követendő, és ne is sajnálkozzunk túlzottan, mert az erősíti az áldozatiság érzését.

A tanárok feladata:

A legfontosabb tényező a megelőzés, vagy ha ez nem sikerült, akkor a minél gyorsabb konfliktuskezelés. Ennek érdekében célszerű a szakirodalomban tájékozódni, és a szerzett ismereteket a szülőkkel, kollégákkal és a gyerekekkel is megosztani, hogy minél több személyt „megnyerjünk a projekthez”. El kell érni, hogy a gyerekek is helytelenítsék a zaklatást, és hogy érezzék a személyes felelősségvállalás súlyát. Az erőszakos cselekedetek legjobb ellenszere, ha sikerül jó közösségi életet kialakítani. Észre kell venni a csoport mindkét szélsőségét, a kirekesztett és a sztárolt tanulókat is, hogy a köztük fennálló egyensúlyeltolódást valamilyen módon csökkenthessük.

A már kialakult helyzetben minden résztvevő bevonásával át kell beszélni, hogy mi történt (bizonyos esetekben a szülők jelenlétében), mik voltak a kiváltó okok, valamint miért és hogyan kellene ezen változtatni. Tipikus tanácsok a „tegyél úgy, mintha mi sem történt volna”, vagy hogy „kerüld el a zaklatót”, ezek többnyire nem szüntetik meg a helyzetet. Jobban be szokott válni, ha a felek megbeszélik a dolgot, és az áldozat megbocsátást/empátiát tanúsít a zaklatója felé, valamint kulcsfontosságú, hogy a többi gyerek is kiálljon mellette. Ha kell, keressünk fel egy mediátort.

Társadalmi felelősség:

Az erőszakos cselekedetek és zaklatások témájában a társadalom ellentmondásos véleményeket formál. Egyik részről megerősödött az erőszakellenesség eszméje, amit mindenféle résztémában hangsúlyoznak. Másfelől azonban a tipikus vígjátékokban rendszeresen a balekokon, a sérüléseiken és a szivatásokon „kell” nevetni, ezáltal erősítik azt a felfogást, hogy ami másnak rossz, azt elfogadott viccesnek tartani. Ez a feloldhatatlan ellentmondás pedig nehézzé teszi a megfelelő ítélőképesség kialakulását.